Lassan lépdelek végig a park kavicsos útján, amit nem rég ültetett rózsabokrok kereteznek. Alig pár napja helyezhették a helyükre őket, hiszen még az előző héten nyomuk se volt a növényeknek. Gyakran járok ki ebbe a parkba, így mondhatni, hogy szinte ez a második otthonom. Miután kiskoromban meghalt anyám gyakran jártunk ki ide apámmal, hogy új, közös emlékeket szerezzünk, és ne a játszótéren búslakodjunk a múlt végett.

 

De azóta rengeteg idő telt el, hiszen már nem az egykori kisgyerek vagyok, aki akkor voltam. Tizennyolc éves felnőtt férfivá cseperedtem – legalábbis papíron. Belül talán még ugyanaz a kisfiú maradtam, mint aki voltam apám mellett. Néha magam sem tudom megítélni, hogy mennyit is változtam az idők folyamán, hogy mi lett más az életemben, hogy miket veszítettem el azzal, hogy mára már az apám sincs közöttünk.

 

Tavaly halt meg egy autóbalesetben, amikor az iskolámba sietett. Aznap reggel csúnyán összevesztünk, amit most már nagyon bánok. Mindig bennem van az érzés, hogy én végeztem az apámmal, amikor azokat a szörnyűségeket vágtam a fejéhez. Mindezt csak azért, mert nem akart elengedni egy vacak házibuliba. Talán, ha reggel nem így válunk el, akkor nem siet annyira, amikor az igazgató behívja, talán az a kamionos nem bambul el, és nem tarolja le az útról az apámat. Talán még ma is élne, ha nem cseszem el ennyire azt az átkozott reggelt…

 

Halk sóhaj kíséretében ülök le a kedvenc fánk alá, kezemben a kedvenc könyvével. Ha ezt olvasom mindig itt teszem. Többen mondták már, hogy ez valami furcsa rituálé lehet nálam, de nem igazán izgat, hogy ki, mit mond. Ezt jól megtanultam apámtól: ha valami számodra igazán fontos, akkor ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak.

 

Hamar fellapozom a könyvet ott ahol pár nappal ezelőtt abbahagytam, majd a könyvjelzőmet magam mellé helyezem, és az ujjammal követve a sorokat olvasni kezdek. Mindig is szerettem olvasni, hiszen ilyenkor átkerülhetek egy másik világba, mások bőrébe bújhatok, és kevesebb szenvedés éri a lelkem, ezért is jövök ki ide ennyiszer. Itt mindig nyugtom lehet, és haladhatok apám kedvenc regényével.

 

Gyorsan haladok végig a fejezeteken, így alig fél óra múlva megfogom a könyvjelzőmet, majd beteszem a lapok közé, és rácsukom a könyvet. Immár a könyvet teszem magam mellé, miközben fejemet hátravetve az eget kezdem kémlelni. Egy árva felhő sincs az égen, így a Nap eléri a Földet, s meleggel vonja körül az embereket. Lehunyom a szemeim, és nem mozdulok. Szeretek csak úgy a semminek élni, mint most. Szeretek egy helyben ülni, nem gondolni semmire, és csak pihenni egy fa hűvös rejtekében.

 

Csendes magányomban ücsöröghetek már vagy tíz perce, mikor árnyék vetül rám. Sejtelmem sincs, hogy mi lehet az, hiszen az előbb egy felhő sem volt az égen, így lassan szétnyitom pilláimat, majd felkukkantok az elém álló személyre.

- Mit keresel te az én fámnál? – kérdezi komoran az előttem álló lány. Penge vékony ajkaiból tisztán hallatszik a tömör gúny, amit áraszt felém. Vajon mit tehettem, hogy ilyen ellenséges velem?

- Süket vagy?! Kérdeztem valamit – türelmetlenkedik a másik, én pedig önkéntelenül is elmosolyodom. Valószínűleg az előttem álló sötét hajú nem mulat ennyire jól a helyzeten, mivel lábával idegesen dobol a talajon. Igazán vicces látványt kelt az után, hogy csak úgy a semmiből idejött.

- Ne haragudj – kezdem, miközben felkelek kényelmes helyemről, és a lány szemeibe nézek. Gyönyörű gesztenyebarna szemeiből tisztán kiolvasható a magabiztosság. Felé nyújtom kezem, amit bár vonakodva, de elfogad. – Mujirei vagyok, és itt szoktam olvasni, ha egyedül akarok lenni

- Azakury – mondja egyszerűen, majd elhúzza tőlem a kezét és sötét pulóverének zsebébe dugja. – Mond csak Rei, miért nem láttalak én eddig itt? Minden nap kijárok ide, de te egyszer sem bukkantál itt fel – tűnődött el a lány, és csúfos mosolyra húzta penge vékony ajkait.

- Valószínűleg elkerültök egymást – vonom meg a vállam, továbbra is Zaku szemeibe nézve. Kezdem kissé kellemetlenül érezni magam, de ő is hasonlóképp érezhet, mivel elfordítja tekintetét, és a távolba mered.

 

Tekintetemmel követem, hogy merre is néz, majd ismét ráfordítom a figyelmem, és tüzetesebben átvizsgálom. Egy könnyed fekete rakott szoknyát visel hatalmas halálfej csatos övvel. Felül egy vékony fehér topot visel, és szintén fekete kapucnis pulóverét. Arcomat elönti a forróság, mikor az enyhe szellő meglebbenti amúgy is elég rövid szoknyáját, és nem bíz semmit sem a képzelő erőre. Ezt ő is észreveszi, és kajánul rám vigyorog, miközben közelebb lép hozzám.

- Csak nem hoztalak zavarba? – kérdezi Zaku, mire a lehető legjobban kipirosodik arcom. Ő erre csak felnevet, és kihasználja zavaromat, mivel odahajol fülemhez, és halk, rekedt hangon a fülembe suttog.

- Ha ennyitől lebénultál, akkor mit szólnál hozzá, ha megcsókolnálak? – kérdezi, de én csak bénultan állok előtte. Nem tudok másra figyelni csak az egyenletes légzésére, amit az arcomon érzek, az illatára, amit a szél az orromba fúj.

 

Halványan érzékelem, hogy gúnyos vigyor terül szét az arcán, de nem bírok megmoccanni sem. Testemet átjárja a bénultság, és a feltörő vágy, ami bennem lakozik. Akarom, hogy megcsókoljon, mégsem teszek érte semmit sem. Csak állok, és várom, hogy elsodorjanak az események. Lehunyom a szemeimet, mikor megérzem ajkait az arcomon, ahogy apró csókokat hint rá, majd gyengéd harapásokkal tovább halad az ajkaim felé. Érzem, tudja, hogy mit csinál. Szándékosak a cselekedetei, és pontosan tudja, hogy ezzel miket indít meg bennem. Ajkait az enyémekre tapasztja, és végignyal a számon ezzel bebocsájtást kérve, amit én akaratlanul is megadok. Ahogy szétnyitom ajkaimat ő megállíthatatlanul tör utat magának, és hívja vad táncba nyelvemet. Csókja követelődző, szenvedélyes, ugyanakkor gyengéd és puha is.

 

Magamnak sem tűnik fel, hogy mikor emelem kezemet fel, és túrok hosszú ébenfekete hajába, ami teljes ellentéte az én rövid szőke koronámnak. Nem érzékelem, hogy mikor karolom át a derekát, és hunyom le szemeimet teljesen átadva magamat az érzékeknek.

 

Végül zihálva vállunk szét, egy szót sem szólva. Csak vigyorog, ami kezd frusztrálóvá válni a történtek után. Zavartan emelem rá a tekintetemet, és az ő barna szemei összekapcsolódnak az én világoskék íriszemmel. Nem nézhetem szemeidet sokáig, mivel lehajolsz a földön hagyott könyvemért, majd miután elolvastad a címét a kezembe nyomod egy gúnyos vigyor kíséretében.

 

Tisztában vagy vele, hogy még a hatásod alatt vagyok, így közel hajolsz a fülemhez, majd lágyan belesuttogsz:

- Még találkozunk, szépfiú.

Súgó Még nincs hozzászólás.